40 év rock & 60 év roll

Horváth Attila dalszövegíró kettős jubileumának megünneplésére rendeztek koncertet április 27-én a Papp László Budapest Sportarénában. 40 év legsikeresebb hazai rockzenéi csendültek fel a színpadon olyan veteránok előadásában, mint Balázs Fecó, Charlie, Deák Bill Gyula, Heilig Gábor, Kalapács József, Keresztes Ildikó, Lerch István, Takáts Tamás, Varga Miklós. Az együttesek közül a Piramis, Korál, Omen, 100 Folk Celsius, Bojtorján, Senator, Marathon, TRB, RockBand és a Mobilmánia szólaltatta meg Horváth Attila dalait.  

Kora délután érkezünk meg az arénába, ahol már javában folynak az előkészítő munkálatok. A színpad és a kivetítő koncertre kész állapotban tárul a szemünk elé, már a hangpróbák zajlanak. Mellkasomban erőteljesen lüktet a rock and roll, ahogy körbepásztázom az arénát a tekintetemmel. Vörös bársonnyal borított üres székek terpeszkednek mindenütt, a terem közepén a technikával foglalkozó stáb tevékenykedik szorgalmasan, próbálják beállítani a megfelelő hangsávokat. Időnként kikiabál egy-egy zenész, hogy min változtassanak, túl sok a basszus, túl hangos a gitár, valami nem szól megfelelően.

A színpad különlegességét a két szélén lévő kitüremkedés adja, így egy igen nagyra tárt V betűt formál meg. A kivetítőn futnak a különböző képek, videók és grafikák a zenék alatt, mindig épp az adott énekes, együttes fotói jelennek meg. A színpad előtti lefektetett sínen egy operatőr kocsizik fel-alá. Közelebbről is szemügyre vehetem a tévés munkálatokat. Az MTV közvetítő kocsijában megfigyelhetem, hogyan dolgoznak a „nagyok”. Gombok és monitorok rengetege előtt három tévés készül elő a koncertek rögzítésére. Számomra homály, hogy melyik gomb mire való, de ők magabiztosan végzik a munkájukat akkora elszántsággal, hogy egyikük még felállni sem mer, hogy elmenjen vízért. Társa megnyugtatja, hogy majd hoz neki. A vezető operatőr bevezet minket a felvételek készítésének rejtelmeibe. Az anyagot úgy veszik fel, mintha élőben adnák, azaz a helyszínen választják ki a kameraállások képeit, de utólag bővíthetik más felvételekkel is, és utólag tesznek rá szinkront. Elárulja azt is, hogy a fények miatt nem lehet normális vágóképet készíteni a nézőtérről. Bár igyekezték a legtöbbet kihozni magukból, de azért érződik, hogy a koncertet kevesebb pénzből hozták össze, mint kellett volna.

4 óra körül már az énekesek bukkannak fel előadni a produkciójukat. Ekkor még van lehetőség elvégezni azokat a változtatásokat, amiket javasolnak, például, hogy mennyire zavarja őket a fülhallgatójukban hallott zene. Keresztes Ildikó még nincs a színpadon a duetthez, ezért hátraénekelnek neki, mire hangja valahonnan a színpad mögül hangzik fel: „Jövök!”. Villámgyorsan belerázódik a szerepbe, fekete nadrágban és fehér blézerben magabiztosan énekli duettjét Charlieval. Örömmel nyugtázza, hogy még nem kell magas sarkút viselnie. Charlienak épp problémája akad a fülesben hallottakkal, amit harsányan hoz a technikusok tudomására.  Kevesebb zenét kér, bőven elég neki a dobok üteme. Amíg ezt intézik, addig Ildikó lehuppan a színpadra, és ülve nyomogatja a mobiltelefonját. Előttük már kisebb közönség verődött össze, ami főleg belőlünk, egyetemistákból és a többi stábtagból áll. A zenésznek tudják a dolgukat, megragadják a mikrofont, és úgy énekelnek, mintha élesben menne.

A sztárok jönnek-mennek, váltják egymást a színpadon, az öltözőjükbe rohangálnak, néha pedig megállnak egy-egy szót váltani. Teljesen természetesen viselkednek, nem látszik rajtuk az izgalom, hiszen már ezerszer csinálták ezt. Kifejezetten örülnek, hogy egy ilyen nem mindennapi produkcióban szerepelhetnek. „Megtiszteltetésnek veszem, hogy részt vehetek egy ilyen koncerten, és hogy ilyen legendákkal együtt zenélhetek” – árulja el nekünk Szentkirályi Jani, a Mobilmánia gitárosa. Megjelennek a tévés stábok is, hogy interjúkat készítsenek a zenészekkel, ezek az anyagok a koncert felvételeihez készülnek, tudom meg.

A próba közben felfedezem az arénát, hátul 4 óra fele már javában készülődnek a dolgozók, hogy feltöltsék a büfét ételekkel-italokkal. Az árak nem éppen az átlagember pénztárcájához készültek, több mint 300 Ft egy pogácsa, az üdítő pedig 500 Ft-ba kerül.

Hat óra után ideje, hogy összeszedjük a cuccunkat, amit a nézőtéren hagytunk. A zöld ruhába öltözött takarítók összegyűjtik a szemetet, lesöprik a lépcsőket, hogy minden a legtisztább legyen. Megjelennek a securitysek, és a színpad előtti részhez kordont állítanak fel, valamint a függönyt is elhúzzák, hogy ne lehessen hátra belátni.

Mi is megtekinthetjük a műsort – megint. Az aréna egyik felső részére épített páholyában foglalunk helyet, és figyeljük, ahogy megtelik a nézőtér emberekkel. Főleg az idősebb korosztály képviselteti magát, ami nem csoda. Meg is kérdezem egyiküket, hogy miért jött el erre a koncertre, az illető pedig rávágja, hogy Charlie miatt. Vannak, akik középen állva hallgatják végig a műsort, míg mások felpattannak az ülőhelyükről, és ott lejtenek táncot, nem fogják vissza magukat. Minden szám után lelkes tapsvihar hallatszik a nézőtérről, amit a zenészek bizonyára nagyra értékelnek. Jól végzik a dolgukat, hatalmas showt hoznak össze, amivel kellőképpen fejezik ki tiszteletüket az ünnepelt előtt. Érdekességet is készítettek elő a nézők számára, Cserháti Zsuzsa és Tunyogi Péter énekel, mintha élő valójukban állnának a színpadon.

Hamarosan elérkezik a pillanat, mikor Horváth Attila is feltűnik a színpadon, megköszöni a neki szánt műsort, és tortát is kap a kettős évforduló alkalmából. Negyven éve ír dalszövegeket, és idén töltötte be a 60. életévét. A tömeg őrjöng, biztos jól esik a szövegírónak.

Még három szám van vissza, és vége. Hatalmas tapsvihar, úgy tűnik, mindenki jól szórakozott. Vannak, akik hazafelé indulnak, másik csoportba verődve tárgyalják ki a friss élményt. Ránk pedig egy hosszú út vár haza

50 szempont, 50 könyv

A molyon a 50 szempont, 50 könyv kihívásra készítettem ezt a bejegyzést.

Írj egy olyan könyvről,
1. ami szerinted alul van értékelve.
Stephenie Meyer: New Moon. Sokan nem szeretik Bella szenvedése miatt, nekem viszont pont ezért a kedvencem a sagából. Lehet valakinek sok(k) ez a negatív érzelmi hullám, de elég jól van megírva, és simán sikerült beleélnem magam, főleg amennyit én is képes vagyok szenvedni minden miatt. Ráadásul csak a végén van benne Edward, ami jó pont.
2. ami a kedvenced volt fiatalon/gyerekként.
A.A.Milne: Micimackó. És még mindig az, nemrég olvastam újra. Bohókás, aranyos, megmosolygat ez a buta mackó. Füles meg olyan lehangolóan depresszív, hogy még ezen is csak vigyorogni lehet. Ez az egyetlen könyv, amit már ezerszer elolvastam, és még ennyiszer biztosan fogom.
3. ami a kedvenced most.
Maggie Stiefvater: Shiver Pedig amikor először olvastam, úgy éreztem, hogy valami hiányzott a könyvből, a végén hülyének nézett minket az írónő, de az, ahogy meg van írva, Sam és Grace, a tél, az mind-mind elég, és egyszerűen olyan a hangulata, olyanok az érzések, hogy jaj, imádom! A legjobban a hétköznapisága és az egyszerűsége tetszik.
4. amit nagyon sokáig olvastál.
Ritkán olvasok sokáig könyvet, szóval talán Stephen King: A mobil. Untam, abba is hagytam egy időre, utána meg elfelejtettem, hogy az első fele miről szólt, úgyhogy érdekes élményként maradt meg. Ráadásul a végére a író már azt se tudta, mit akar, és annyi rémlik, hogy hülye összecsapott befejezése lett.
5. amit régen nagyon szerettél, de most nem biztos, hogy tetszene.
Robin Cook: Kóma. De bármelyik könyvét írhattam volna… régen nagyon szerettem a könyveit, kb. 20-at el is olvastam belőlük, de ma már ez a műfaj nem nekem való, mint ahogy a krimisorozatokat sem a nyomozás miatt nézem mostanában, az nem is érdekel, néha nem is tudom miről szólnak. Csak a karakterek számítanak.
6. ami a barátaidnak, ismerőseidnek tetszett, de neked nem.
Stephenie Meyer: Eclipse. Időnként a falhoz tudtam volna vágni, pedig sokak szerint ez a legjobb könyv. Falra tudok mászni a szerelmi háromszögtől, attól meg főleg, ha egy csaj két pasiba szerelmes, főleg, hogy én nem hiszek ebben… Persze akkor még nem tudtam, hogy ennél is lehet lejjebb a következő kötetben…
7. ami neked nagyon tetszett, de a barátaidnak, ismerőseidnek nem.
Itt csak kötelezőt tudok mondani: Stendhal: Vörös és fekete. Mondjuk már nem emlékszem, miről szólt, de az megmaradt, hogy nagyon tetszett.
8. amit szerinted folytatni kéne (hogyan?)
Stephenie Meyer: Breaking Dawn. Eltelik 10 év, kiírtják az egész Cullen családot, és a vérfarkasokkal meg Nessievel lehetne egy vadiúj sztori, kevesebb nyállal, hehe.
9. amiből filmet kellene csinálni (kik lennének a főszereplők?)
Disztopikus világbemutatás filmen nagyon jól nézne ki, a látvány üthetne rendesen, bár ez egy lassú könyv, úgyhogy nem tudom, mivel töltenék ki. Hmm, kik legyenek a szereplők? Cassia lehetne mondjuk Diana Agron, a fiúk meg passz.
10. ami annyira szörnyű volt, hogy biztosan nem olvasnád el még egyszer.
Spirit Bliss: Árnyékvilág. Mit is mondhatnék? Nagyon nem tetszett, sem a “romantika”, sem a “krimi”, a “csúcsjelenet” pláne nem, Robert Pattinson megjelenéséről nem is beszélve. Bár végigvigyorogtam az egészet. De nem hiszem, hogy ez elég indíték arra, hogy ismét megtegyem.
11. aminek nem kellett volna, hogy folytatása legyen.
Maggie Stiefvater: Shiver. Így volt kerek, egész, lezárt. De persze kellett a folytatás, benne a lefektetett tényeken való csavarás, meg új szereplő, aki elnyomja a főszereplő párost. Persze nem rossz a folytatás sem, de nem kellett volna.
12. amelyből szó szerint tudsz idézni.
Stephenie Meyer: Twilight.. A túl nagy hype miatt gyakran találkoztam idézetekkel belőle.. amik rám ragadtak.. de memóriám, mint a szita, szóval nem vagyok egy idézgetős típus.
13. ami megváltoztatta a gondolkodásmódod.
Nem tudok róla, hogy van ilyen.
14. ami megríkatott.
Nem emlékszem, hogy sírtam-e könyvön valaha is… de mondjuk a Linger vége az elég gyomorszorító volt, arra emlékszem.
15. ami megnevettetett.
Kerstin Gier:Rubinvörös. Hosszú idő után ez volt az a könyv, amit szabályszerűen végigröhögtem, annyira jól van megírva. Nagyon beletalált az írónő, az elejétől a végéig vicces volt.
16. amit szerinted mindenkinek el kellene olvasnia.
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg. De nem gyerekkorban, hanem később, amikor már megérti az ember a tartalmat. Olyan szép gondolatok vannak benne, és nagy igazságok.
17. amihez egy nagyon kedves emlék fűződik.
Stephenie Meyer: Burok @smileyboytól kaptam a karácsonyra És ezzel ki is merül a kedves rész a könyvvel kapcsolatban.
18. amelyben szívesen lennél főszereplő.
Maggie Stiefvater: Shiver. Mert tél, mert farkasok, mert Sam, mert jó lehet erdőben lakni, mert imádom az egész hangulatát.
19. amit te máshogyan fejeztél volna be.
Kristin Cashore: Graceling. Nem is volt normálisan befejezve. Volt egy hosszú levezetés, aztán ennyi. Mindenképpen valami pörgősebb cselekmény kellett volna a végére, vagy valami, ami hasonlít egy befejezéshez.
20. amelyet legszívesebben elajándékoznál.
Stephenie Meyer: Breaking Dawn. Látni sem akarom többé, egyszerűen annyira rémes volt, hosszú és teljességgel felesleges, benne tökéletes Bellácskával, aki persze szupervámpír meg szuperanyuka, meg a vámpírok beszéddel intézik a dolgaikat, meg 700 oldalon keresztül írunk a semmiről.
21. ami szerinted túl van értékelve.
Cassanda Claire: Csontváros. Fogalmam sincs, hogy miért van ennek a könyvnek ekkora rajongói tábora. Szerintem semmi rendkívüli nem volt benne, egyszer olvasós, átlagos fantasy kiszámítható történettel, és még szappanopera elem is van benne, ami a rokoni szált illeti.
22. amit a szüleid ajánlottak.
Gondolom valami mesét, amikor kicsi voltam…
23. ami nagyon kellemes csalódást okozott.
Benina: Bíborhajú – A boszorka fénye. Spirit Bliss könyve után valami hasonló kreálmányra számítottam, de meglepő módon ez JÓ volt, és Benina nagyon tud írni! Tetszett a világfelépítés, és a férfi főszereplő természetesen.
24. ami a kedvenc kötelező olvasmányod volt.
Puskin: Anyegin. Ez sem örvendett nagy népszerűségnek, de nagyon élveztem a fogalmazása ellenére is. Sajnos már erre sem emlékszem, régen olvastam, de talán majd egyszer ismét sor kerül rá.
25. ami szerinted a legfurcsább volt, amelyet valaha olvastál.
Nel Gaiman. Csillagpor. Még azt sem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem, a könyv miatt érzek-e így, vagy a hangulatom nem volt megfelelő.. de azért elolvastam.

Angyalok és démonok

Robert Langdont, a Harvard világhírű szimbólumkutatóját egy svájci tudományos intézetbe hívják, hogy segítsen megfejteni egy rejtélyes jelet, amelyet egy meggyilkolt fizikus mellkasába égettek. Langdon elképesztő felfedezésre jut: egy több száz éves földalatti szervezet – az Illuminátusok – bosszúhadjáratra készül a katolikus egyház ellen.
Langdon mindenáron meg akarja menteni a Vatikánt a hatalmas erejű időzített bombától; a gyönyörű és titokzatos tudóssal, Vittoria Vetrával szövetségben Rómába megy. Hétpecsétes titkokon, veszélyes katakombákon, elhagyatott székesegyházakon és a földkerekség legrejtettebb barlangján át, őrült hajszát indítanak együtt a rég elfeledett Illuminátusok búvóhelye után.

A harmadik Dan Brown könyvem, amit ugyanazokkal a szavakkal jellemezhetek, mint a többit. A történetvezetés, a részletek kidolgozása, és a kirakós összeállítása csillagos ötös. Az író a feszültségkeltés mestere, végig fenn tartja a figyelmet, és amikor azt hiszed, ennél jobban már nem eshet le az állad, kiderül, hogy mégis.

A poén az, hogy már az elején kiválasztottam magamnak, hogy ki a főgonosz (nem, semmi utalás nem volt rá), és ki is tartottam mellette, még akkor is, mikor úgy tűnt, nem lesz igazam. Nagyon érdekes élmény volt azon töprengeni, hogyan változnak meg a dolgok úgy, hogy végül bebizonyosodjon a feltételezésem.

Ez egy nagyon jó könyv, így nem is tudok róla bővebben mit írni, el kell olvasni, és kész!

Értékelés: 5/5
Borító: 1/5. Ezek az új kiadású borítók szerintem bűnrondák, nagyon csicsásak… és most nagyon jól néz ki tényleg, hogy a másik két könyv értelmes borítóval van meg, és mellettük virít ez a csicsás lila vacak.
Kedvenc karakter: Robert Langdon, a camerlengo
Kedvenc idézet: Isten nem más, mint az energia, amely az idegrendszerünk szinapszisain és a szívünk kamráin keresztül áramlik bennünk! Mindenben ott van Isten!

A garabonc

Katsa garabonc egyike azoknak a ritka és fura szerzeteknek, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg; nyolcéves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni.
Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért. Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz. Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról – a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül…

Sok pozitív véleményt olvastam a könyvről, így erre áldoztam be a könyvutalványomat. Nem bánom, hogy megvettem, de azt igen, hogy nem választottam jobb könyvet. Annyira nem tudott lenyűgözni, mint másokat.

A cselekmény… nem éppen lendületes. Az egész történet mozgatórugója, hogy ki rabolta el Teafű herceget, és ez hamar ki is derül, így tulajdonképpen az egész egy szétnyújtott rétestészta. Ez nem lenne probléma, de az írónő 100 oldalban ecseteli az x hónapnyi menekülés történéseit, hogy aztán a főhős a főgonoszt 5 perc alatt lerendezze. Ezt követően arra vártam, hogy történjen valami, de az utolsó 80 oldalra egy kis drámával fűszerezett levezetés jut.

A szerelmi szál semmilyen, Katsa természetéből kiindulva nem is vártam cukormázas nyáltengert, de ennél a “na bumm, most ide berakunk egy szerelmi gyónást”-nál mindenképp többet. Persze, aranyos volt, ahogy húzták egymást, megvolt köztük a feszültség, de valami mégis hiányzott.

Katsát nagyon kedveltem, teljesen át tudtam érezni, milyen olyan lánynak lenni, aki semmilyen lányos tulajdonsággal nem rendelkezik. Azonban volt egy pont, miután átváltott bőgőmasinába, és ez már egy kicsit sok volt. Értem én, hogy korábban nem sírt soha, úgy látszik szerette volna pótolni a kimaradt éveket.. A makacssága is néha hihetetlenül idegesítő volt, bár nem feltétlen rossz értelemben.
Pongor érzései nem igazán jöttek át, pedig a könyv E/3-ban íródott, a végén pedig a viselkedését nem igazán értettem. Az összes karakter nagyon szerethető, ezért hatalmas dicséret jár a szerzőnek. A hangulat is ott van, ezért a hibái ellenére is kellemes kikapcsolódást nyújtott.

Számomra a könyv értékéből sokat vont még le a megfogalmazás, itt-ott voltak olyan kifejezések, idegesítő ismétlések, amik rontották az élményt. Főleg a “kedvese” és “a gyermek” szóhasználat szúrta már egy idő után a szemem.

A következő kötet címe Zsarát, amiben teljesen új szereplők vannak, és a Garabonc előtt játszódik. Érdekel a “folytatás”, egyszer biztos elolvasom majd.

Ja és lenne egy kérdésem: miért kell mindent a Twilighttal eladni? A könyv hátulján ez áll:”…miközben olyan lélegzetállító szerelemről olvashatunk benne, amely kétségkívül felveszi a versenyt az Alkonyattal.” Ég és föld a kettő.

Értékelés: 3,5/5. Egy 4-est akartam adni neki.. de ha a Bíborhajúnak 4-est adtam, ennek nem lehet.
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Pongor, Keserkék, Raffin, Katsa
Kedvenc idézet: -

Matched

In the Society, Officials decide. Who you love. Where you work. When you die.

Cassia has always trusted their choices. It’s hardly any price to pay for a long life, the perfect job, the ideal mate. So when her best friend appears on the Matching screen, Cassia knows with complete certainty that he is the one… until she sees another face flash for an instant before the screen fades to black. Now Cassia is faced with impossible choices: between Xander and Ky, between the only life she’s known and a path no one else has ever dared follow — between perfection and passion.

Cassia izgatottan készülődik a Párosító bankettre, ahol kiderül, hogy ki az a szerencsés, akivel az egész életét le fogja élni. Ritkán történik meg, hogy valakinek olyan ember lesz a párja, akit személyesen is ismer, jelen esetben Cassia legjobb barátja, Xander a szerencsés. A lány persze ennek nagyon örül, egészen addig, míg az adatkártyán, aminek Xanderről kéne információknak tárolnia, egy pillanatra egy másik fiú arca bukkan fel. Cassiát pedig elkezdi foglalkoztatni Ky…

Egyszerűen imádtam ezt a könyvet! Pedig nincs sok cselekmény, sőt a vége felé jóformán csak a hegyen beszélgetnek. És mégis, olyan hihetetlenül jól van felépítve a világ, hogy azalatt, míg nem történik semmi, bőven beszippant az a sok információ, az apró részletek, amit megtudunk róla. Roppant érdekes volt, ahogy Cassia szemszögéből “elmesélődik” nekünk, hogy ez mire való, ez hogy működik, ez így van, az meg úgy. Tetszett, ahogy Cassia, aki eddig tökéletesen beilleszkedett tagja volt ennek a világnak, hirtelen egyre több és több dolgot kérdőjelez meg a társadalmuk működését illetően, és folyamatos változáson esik át az egész szemlélete. A szerelmi szál nincs előtérben, lassúság és egyszerűség jellemzi, ezért nagyon szerethető, bár elég nyilvánvaló kit választ Cassia. Tetszett, hogy a korlátok, szabályok miatt teljesen felértékelődik egy-egy érintés vagy “illetlen” kérdés feltétele, vagy a tárgy, amit megbecsülnek. Mi meg soha nem elégszünk meg semmivel… nekik meg van egy darab személyes tárgyuk… egy ideig. Most képzeljétek el, hogy milyen egy olyan társadalom, ahol bár viccből, de azt mondja a főhősnő, hogy “osztoztunk a kanálon, az gyakorlatilag olyan, mintha csókolóztunk volna”, mert 99%-ban nem ehetnek egymás ételéből sem.

És bár a könyv lassú, a végére azért akadnak meglepő fordulatok, és a dolgok is felpörögnek, de mindez még csak a kezdet, hiszen trilógiáról beszélünk, és már nagyon várom a folytatást. És persze a megjelenést is, mert októberben a Ciceró kiadó jóvoltából magyarul is kezünkbe vehetjük!

Értékelés: 6/5, tényleg, szabályszerűen izgultam, hogy most mi lesz, pedig “nem történt semmi”.
Borító: 5/5
Kedvenc karakter: Cassia, Ky, Xander
Kedvenc idézet: Is falling in love with someone’s story the same thing as falling in love with the person himself?

His tone is mild, but there is, and always has been, something a little deeper and more resonant about his voice. It has a slightly different timbre than most voices. It’s the kind of thing you forget until you hear it again and remember Oh yes. His voice has music.

A Need So Beautiful

We all want to be remembered. Charlotte’s destiny is to be Forgotten…

Charlotte’s best friend thinks Charlotte might be psychic. Her boyfriend thinks she’s cheating on him. But Charlotte knows what’s really wrong: She is one of the Forgotten, a kind of angel on earth, who feels the Need — a powerful, uncontrollable draw to help someone, usually a stranger.

But Charlotte never wanted this responsibility. What she wants is to help her best friend, whose life is spiraling out of control. She wants to lie in her boyfriend’s arms forever. But as the Need grows stronger, it begins to take a dangerous toll on Charlotte. And who she was, is, and will become – her mark on this earth, her very existence – is in jeopardy of disappearing completely.

Charlotte will be forced to choose: Should she embrace her fate as a Forgotten, a fate that promises to rip her from the lives of those she loves forever? Or is she willing to fight against her destiny–no matter how dark the consequences.

Charlotte nem mindennapi lány, bizonyos időközönként rátör a “Need”, ami arra készteti, hogy segítsen ismeretlen embereknek. A probléma ott kezdődik, hogy a “Need” egyre többször bukkan fel, egyre szokatlanabb tünetekkel és nagy fájdalommal. Charlottenak fogalma sincs, mi történik, míg ki nem deríti, hogy egyike az Elfelejtetteknek. A végzete, hogy eltűnjön mindazok életéből, akiket valaha is szeretett, de vajon elfogadja-e, amit a sors szánt neki vagy van másik út is? Röviden erről szól a könyv, és az a baj, hogy ezt a fülszöveg teljes egészében elmeséli. Szerintem bőven elég lett volna annyi infó, hogy van a “Need”, ami egyre gyakrabban jelentkezik nála, és vajon mi lehet ez, hogy egy kicsit tudjunk izgulni, de neeeem.

És itt meg is pecsételődött a könyv, mert tudod, hogy mi a lényeg és tudod, hogy mi fog történni. Charlottenak mennie kell, ezzel Ő is tisztában van, hiába nem akar, mert ott van a családja, a barátnője Sarah, a szerelme Harlin és a terveik. A hangulat viszont emiatt kissé nyomasztó, mert végig Charlotte vívódását olvassuk, a szenvedését, a kételyeit, szegény azt sem tudja mit gondoljon, kinek higgyen, nem érti, miért történik ez vele, és ő csak élni akar, normális lenni, szeretni Harlint, és nem kíván többet, de mindez mégsem teljesülhet be, és ez olyan rossz érzés volt nekem.

Persze van másik út, választási lehetőség, amellyel Charlotte maradhat, és egy ideig elgondolkodtató, hogy hova fajul a dolog, de igazából én csak többet akartam belelátni, mint amit nyújtott. Tudtam, hogy Charlotte sorsa mi lesz, ez annyira nyilvánvaló.

A szerelmi szál itt nem a szokásos összejövős szirupos nyáltenger, hanem már egy két éve tartó kapcsolat, és meg kell mondjam nagyon helyesek voltak, a jeleneteiket nagyon élveztem, annyira sütött róluk, mennyire szeretik egymást. Azonban engem kicsit idegesített Charlotte titkolózása. Ilyenkor belegondolok, hogy ha én lennék a helyében, akkor én is ugyanígy cselekednék-e, vagy megbíznék-e annyira a barátomban, hogy megmutassam neki a valódi lényemet, még ha aztán ő szörnyetegnek is tart a továbbiakban. Hiszen az örökös titkolózással, amivel elidegeníti magától végülis a végeredmény teljesen ugyanaz… Igazán nyomasztott az is, amit szerencsétlen srácnak kellett kiállnia, a barátnője állandóan rohamot kap, de nem mondja el miért, olyan mintha halálos beteg lenne… de nem bízik meg benned, áh.

A vége ahogy számítottam rá, szomorú, de Charlottenak ugyanakkor némi öröm is jut, nekünk pedig egy kis meglepetés. Az epilógus pedig kellőképpen felcsigázza az ember érdeklődését, hogy kezébe vegye a folytatást.

Értékelés: 4/5. Sajnos kicsit üres volt így nekem hála a fülszövegnek…
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Charlotte, Harlin
Kedvenc idézet: I close my eyes, lost in this moment. Lost in him.
But it’s amazing; when I’m with Harlin everything feels right — like pieces of a puzzle that fit together to make a picture. And in the big picture, it’s just him and me. Without the Need.

Nos, ez volt az első angolul olvasott könyvem, szóval megfogalmazást nem kritizálok, mert örülök, hogy megértettem. ^^
Pár dolog bebizonyosodott:
1, rémes a szókincsem még mindig, bár ezt tudtuk. Igen, kellett szótárazni ezerrel, de nem volt az olyan vészes, időnként kitaláltam a szavakat, néha kihagytam a kevésbé fontosakat. De simán megértettem mindent, tökjó. *büszkefej*
2, a memóriám mint a szita. Egy csomószor előfordultak benne ugyanazok a szavak, és képtelen voltam megjegyezni őket szokás szerint… szóval egy idő után már kicetliztem, hogy ne kelljen újraszótárazni. (vagyis megjegyeztem, csak mindig összekevertem, hogy melyik mit jelent…)
3, legközelebb üssetek le egy jó nagy, büdös ponttyal. xD X ideje terveztem ezt, de egyszerűen féltem, hogy majd nem értek semmit, meg ilyenek. Szóval no comment ami engem illet, megint. 3 nap alatt kivégeztem.

Bíborhajú: A boszorka fénye

Claire White nem mindennapi tinédzser. Claire White boszorka, méghozzá a tiszta vérű Utolsók egyike, akikből már alig néhány él a világon, ugyanis a boszorkányüldözők parancsára kegyetlen lények, a zsoldosok sorra végeznek velük. A tizennyolc éves Claire, akinek a szülei kiskorában meghaltak, nehezen fogadja el másságát. Egyszerű, átlagos fiatal lány szeretne lenni. Gideont, öreg mentorát és jó barátját menekülés közben a szeme láttára öli meg az egyik legkönyörtelenebb zsoldos, és a lány élete ezzel örökre megváltozik.
A mély gyászt, a magányt és a depressziót egy baljóslatú, titokzatos srác felbukkanása töri meg. De miért fontos a félig démon, félig boszorkány Kellan Blacknek, hogy Claire-t ráébressze, mekkora varázserővel bír? És miért akarja megvédeni őt akár az élete árán is? Hogyan kénytelen szembesülni Claire a barátság mélységeivel, a szerelemmel, az árulással, a gyűlölet intenzitásával, az önmagába vetett hittel és saját erejével? A fenyegetettség folyamatosan ott lebeg a lány feje felett, mint valami ködös árny…
Csak egyvalaki tudja, hogy a legnagyobb veszély egyre közeledik, és a tűz ereje mindent lángra lobbanthat.

Be kell valljam elég szkeptikusan álltam ehhez a könyvhöz a pozitív kritikák ellenére is. Azt kell mondjam, kellemesen csalódtam, DE felemás érzésekkel fejeztem be a történetet…

A prológus remek, rögtön bele a lecsóba, Claire mentora, Gideon meghal, jaj mi lesz ezután a tiszta vérű boszorkánnyal. A tragédia után eltelik némi idő, Claire még mindig teljes önmarcangolásban, a gyász állandóan elborítja, önmagát hibáztatja, stb. stb, mikor is megjelenik új mentora, a félig démon, félig boszorka Kellan. Természetesen mielőtt beindulnának az események, és a Zsoldos ismét rábukkanna Claire nyomára, szerelem szövődik kettejük között, ami nagyon élvezhetően van tálalva, így cseppet sem unatkoztam, míg arra vártam, hogy történjen valami. Engem be lehet rántani a jól kidolgozott érzelmi résszel, ahogy már említettem párszor. (Viszont itt is meg kell jegyezni, hogy a nagy Ő-s szerelem szokás szerint túl hamar jött, bár Kellannél még érthető is, hogy a “kapott szeretete” hamar tovább mélyült, Claire viszont… na mindegy, a jó leírással ezt el lehet feledtetni.)

Meg kell hagyni, Benina tudja forgatni a szavakat! Először csak kíváncsian “ízlelgettem” az ilyen mondatokat már az elején:

“Csodás nyár volt az életem, vidám napsütésben kiapadhatatlan patakként csordogált, míg ő mellettem volt, de mióta magamra hagyott, a felkavaró ősz szomorú magányosságban örvénylett körülöttem, és rántott magával egyre mélyebbre.”

Aztán örömmel nyugtáztam, hogy egyre több és több olyan gyönyörűen “megkomponált” mondattal találkozom, amitől felcsillan a szemem:

Csak ekkor tűnt fel, hogy az eső már egy ideje elállt. A távoli fények megcsillantak a fűszálakon reszkető esőcseppeken. Eltöprengtem, vajon miért ennyire egyszerű és gyönyörű. Esik, elpárolog, felszárad, kitikkad, majd újra esik…

Az írónő a világot megfelelően kidolgozta, és kellő részletességgel tudhattunk meg mindent róla. Tetszettek az ilyen apróságok, hogy Claire ereje a hajában rejlik, hogy megnémult, amíg nem döntött. Nos, a cselekmény… azt el lehetne mesélni 1-2 mondatban, mert sok minden nem történt, bár a vége felé felpörögtek a dolgok, de azt kell mondjam semmi meglepőt nem tartogatott. Igen, újat mindenképpen a Zsoldosokkal kapcsolatban, de amint kiderült, hogy ők kikkel állnak kapcsolatban, csak megkaptuk a szokásos boszorkányos klisét. És volt még egy “fordulat” a végén, amire már a könyv közepe óta számítottam a nyilvánvaló utalásokból, szóval különösebb hatást nem gyakorolt rám.

A karakterek szinte mind nagyon kedvelhetőek voltak, kivéve Maxinet, ő nagyon idegesített, és Clairet, rá később még visszatérek.

Akkor jöjjenek a negatívumok, mert bizony akadtak, és próbáltam őket kiverni a fejemből, de egyszerűen nem ment.

Kezdettől fogva bökte a csőrömet, hogy ha egyszer Clairet meg akarják ölni, meg üldözik meg minden, akkor mi az, hogy otthon “rejtőzik” el, képtelenség, hogy ennyire hülye legyen a főgonosz, hogy nem otthon keresi először. A végén erre kapunk egy magyarázatfélét, de engem akkor is hihetetlenül idegesített végig ez a tény. Főleg miután Claire haja ismét lebomlott véletlenül, akkor sem az volt az első dolguk, hogy összecuccolnak és elmenekülnek minél messzebbre, nem, volt ott idő mindenre, még etyepetyézni is majdnem sikerült.

Gideon elvileg jó ideje volt már Claire mentora, és a mentornak éppenséggel az lenne a lényege, hogy tanítsa a pártfogoltját mind a mágiára, mind a fajuk történelmére/szokásaira, minimális önvédelemre, ami az erejéből telik, ilyesmi. Ehhez képest Claire tökhülye volt a témában, a varázsszavakat is csak úgy tanulta meg, hogy Kellan mondogatta őket neki, alapvető dolgokról, mint Mondus vagy a Köd halványlila gőze sem volt, és így tovább. És ez nekem iszonyatosan furcsa, és zavaró.

Aztán Claire mint maga karakter, ááá, esküszöm olyan volt, mint Bella, kb. 2 oldalanként állt neki bőgni mindenért, ha jó dolog érte, ha rossz, és már lassan rosszul lettem, mikor megláttam a sírás különböző megfogalmazásait. Ellenszenvemet iránta tovább növelte a drámai nagyjelenete, melyben végre megvilágosodik, hogy ki árulta el, holott majdnem az összes szereplő felhívta a figyelmét arra, hogy az illető gonosz kisugárzással/lélekkel/ártó szándékkal rendelkezik (én meg szeretem, ha meglepnek, szóval nem lett volna rossz, ha az utolsó pillanatban kiderül, hogy másvalaki az illető…). Mindennek tetejébe nem tudom eldönteni, hogy Benina felejtette el, amit írt, vagy csak Claire volt ennyire idióta, hogy egyszer nem jutott eszébe a “ha a mentor meghal, a pártfogoltja életben marad, de ha a pártfogolt meghal, a mentor is vele hal” szabály. Ennek tudatában kicsit bosszantó volt Claire állandó önfeláldozása, hogy vele aztán tökmindegy mi lesz, csak Kellan élje túl, mert ugye ha ő meghal, akkor a végeredmény nem teljesen ugyanaz…

A végén pedig nem értettem, hogy kerültek oda az emberek? Honnan tudták, hogy ott vannak (hiszen ők maguk erősítik meg, hogy nincs kapcsolat), és hogy jutottak oda be?

Az utolsó dolog, ami zavart még kicsit az a démonok létrejötte. Tudom, hogy saját világ, saját törvények szerint működik, de most ez milyen már, hogy ha SPOILER egy boszorka megöl valakit (legyen az önvédelem vagy valaki más megmentése), akkor automatikusan démonná változik? :/ Mert nem lehetnek mellettük a testőrök örökké, vagy lehet, hogy pont a testőrt kell megmenteni… és ez így kicsit felemás, mert biztos van olyan tiszta szívű, jótét boszorkány közülük, aki inkább vállalja, hogy démonként él tovább, ha ez az ára, hogy megmentsen valakit.SPOILER VÉGE na jó, ez legyen csak az én rigolyám.

Olvasás közben két másik regény jelent meg lelki szemeim előtt, az egyik az Eragon (szimbiózis, együttesen megnövekszik az erejük, mentor-pártfogolt dolog) és természetesen a Twilight. Claire “szerelmes vagyok” felismerése erősen emlékeztetett Belláéra, a Jane Eyre beszélgetős jelenet pedig a Rómeó és Júlia Bíborhajús verziója. A kis herceg idézetekkel való “dobálózás” viszont nagyon tetszett.

Összességében kellemes kikapcsolódást nyújtott a könyv, szerintem ez egy nagyszerű teljesítmény egy kezdő magyar írótól, és kíváncsian várom a folytatást.

Értékelés: 4/5. Akartam, de sajnos nem tudok szemet hunyni azok a dolgok felett, amik idegesítettek.
Borító: 4/5. Csodaszép LENNE, de a betűtípus az valami rémes.
Kedvenc karakter: Kellan
Kedvenc idézet: “Gyakran mondogattam neki, hogy beleolvadt a létezésembe. Az enyém az övé nélkül törést szenvedne, amelyet biztosan nem élnék túl.”

“Ha a világon megszűnne minden szenvedés, ha mindenki mosolyogna, és szeretné egymást,legyen akár démon, akár boszorka ,de te nem léteznél, akkor az a világ számomra kénköves pokol legmélyebb bugyra lenne. Ennél nagyobb kínt el sem tudnék képzelni. Azonban , ha az egész univerzum sötét lenne, hideg és kegyetlen , de te ott lennél mellettem, már a puszta jelenléted…. A létezésed virágzó mennyországgá változtatná azt a világot.”